Liszt, a zenepedagógus

Liszt Ferenc, aki maga mások mellett a Beethoven-tanítvány Carl Czerny és az idős Antonio Salieri növendéke volt, már igen fiatalon megkezdte zongoraoktatói tevékenységét. A csodagyermekségből kinövő virtuóz részben épp zongoratanári működésével kereste a kenyerét, s még életének első nagy szerelme is e tevékenységéhez kapcsolódott, hiszen 1828-ban a még jócskán tinédzser Liszt beleszeretett egyik arisztokrata származású diákjába. A szépséges, s ugyancsak serdültkorú Caroline de Saint-Cricq viszonozta a fiatalember érzelmeit, ám a grófi papa véget vetett a bimbózó kapcsolatnak éppúgy, mint a társadalmi korlátokat áthágó zongoraoktatásnak.

A nagy muzsikusba szerelmes leánynövendékek utóbb is szép számmal felbukkantak Liszt környezetében, akinek mesterkurzusai az 1850-es évek során, Weimarban kezdtek határozottabb körvonalakat nyerni. Az óvatos megfogalmazás indokolt, minekután a Lisztnél vasárnap délutánonként összegyülekező baráti kompánia közös kamarazenélése és derűs társalkodása (melyekben az utóbb vejjé előlépő kiváló zongorista és karmester, Hans von Bülow is serényen részt vett) csak lassanként vált hangsúlyosan pedagógiai összejövetellé. Ám a weimari, majd később más városokban is megtelepedő kurzusok társasági jellege mindvégig megmaradt: Liszt egyszerre viselte a fesztelen oktató és a nagyvonalú vendéglátó tisztét, s a tanítást nemritkán némi kártyajáték vagy alkoholfogyasztás is kísérhette. Az oktatás kötetlenségére jellemző módon, az órák olykor vendéglátóhelyeken zajlottak, s a még szabadabb légkörű nyári kiruccanások sem ártottak Liszt tekintélyének. „Homlokon csókolja őket, megsimogatja arcukat, néha vállon veregeti őket, jó erősen, ha valamire különösen fel akarja hívni a figyelmüket” – számolt be Liszt tanári stílusáról orosz tisztelője, a zeneszerző Alekszandr Borogyin.

Ezek után akár paradoxnak is tűnhet, ám a növendékeit ily fesztelenül okító Liszt zenepedagógusi működésének éppenséggel egy komoly intézmény, a budapesti Zeneakadémia a legnagyobb, s mindmáig világraszóló eredménye. Erkellel vállvetve fáradozott a Zeneakadémia megalapításán, s miután 1875-ben kinevezték a valódi székhellyel, megfelelő épülettel még nem rendelkező tanintézmény elnökének, az oktatás is Liszt Hal téri szállásán indult meg. S amikor végre 1879-ben az Andrássy úti neoreneszánsz székházába költözött az akadémia, az intézménnyel együtt költöző Liszt itt – a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont mai épületében – vitte tovább zongora mesteriskoláját – egészen halála esztendejéig. „Legjobb óráim azok, amikor professzorkodom az új zeneakadémián” – írta egy levelében, s változatlanul barátian felszabadult, atyai légkörű kurzusai a világ minden tájáról Pestre vonzották a Liszt nyomában járó tanítványok seregét. Hagyományos értelemben vett zongoraórákat Pesten sem tartott, nem tanított ujjrendeket, s az idős korában is méltán ünnepelt virtuózt növendékeinek játékát hallgatva is sokkal inkább az előadás szellemisége, semmint a puszta technikája érdekelte. „Mit törődik ő az előadás pontosságával, ha van benne élet! […] félre a vaskalapos iskolamesterséggel!” – jellemezte mesterének oktatói modorát a tán legkiválóbb kései tanítvány, a ma elsősorban operaszerzőként ismert Eugène d’Albert.

„A mai fiatalság olyan romlott, hogy műveimet már kívülről játssza.” – hangzott az idős Liszt önironikus szellemessége, aki nemcsak ápolta és ösztönözte az óráin felfedezett tehetségeket, de karrierjüket is hathatósan, sőt áldozatosan támogatta. E tanítványok sorában ott volt majdani zeneakadémiai utódja is: a kiváló Thomán István, Bartók Béla és Dohnányi Ernő későbbi tanára. S így ha számba vesszük a tanítványok nemzedéki láncolatát, hát a magyar zenei képzésben és egész zenei életünkben legalább oly maradandóan, valósággal eleven emlékként él Liszt Ferenc zenepedagógusi működése, akár a legnépszerűbb szerzeményei.