Liszt, a zongoravirtuóz

„Ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni nem lehet; mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely hangjában fenyeget, mint az Apokalypsis réme ledörög reánk; azután meghunyászkodik a rém és elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, miknek számára nincsen szó; megfogja a holdsugarakat s a csillagos nyarakat és azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot.” Jókai Mór méltatta ezekkel a lelkes, tán kevéssé szakszerű, ám annál érzékletesebb szavakkal az idősödő Liszt Ferenc zongoraművészi teljesítményét, s a nagy mesemondó elragadtatása jószerint csupán a korabeli közönség tipikus reakcióját öntötte költői formába. Liszt ugyanis egész hosszú pályafutása során a zongora nagy bűvölője (grand fascinateur) volt, s már a legelső, 1823-as pesti fellépése alkalmával ilyesformán írtak a „szép szőke ifjatska” csodagyermeki virtuozitásáról: „oly ügyességet, könnyűséget, pontosságot, kellemes erőt és mesteri fogásokat mutatott, hogy az egész nemes gyülekezetet gyönyörűséggel eltöltené és bámulásra ragadná.”

Liszt zongorajátéka Párizsban azután csak tovább tökéletesedett, mert bár a tekintélyes Conservatoire növendékeinek sorába nem nyert felvételt, ám a fiatal muzsikus fejlődése számára így is kivételes lehetőségeket kínált a francia főváros, melyet akkortájt egyenesen Pianopolisként emlegettek. Párizsban ugyanis nemcsak zenepedagógusokból és mesteri zongoristákból volt számottevő kínálat, de a hangszert egyre tökéletesítő és sorozatban gyártó manufaktúrákból is, melyek közül a jó nevű Érard cég rövid úton Liszt támogatójává vált. Az arisztokrata- és bankárfamíliák szalonjaiban pedig ugyancsak hamar talált hódoló közönségre a kifinomult megjelenésére kezdettől komoly gondot fordító pianista.

A pompás zongoristáktól elkényeztetett Párizsban a versengés is korán Liszt életének részévé lett. Frédéric Chopin inspiráló barátsága éppúgy felemlíthető ennek bizonyítására, akárcsak az az elhíresült zenei párbaj, amelyre Belgiojoso hercegné szalonjában került sor Liszt és az azóta elhomályosult emlékezetű Sigismund Thalberg között. („Thalberg a világ első zongoristája – Liszt az egyetlen.” – hangzott az olasz hercegné végső ítélete.) A Lisztet leginkább önvizsgálatra és versenyre késztető hangszeres virtuóz azonban nem zongorista volt, hanem hegedűs: Niccolò Paganini, az ördög hegedűse. Az ő hatása nemcsak Liszt egész pódiumlényén vagy zongorajátékán érződött meg, de zeneszerzői működésén is, hiszen zongoradarabjainak bravúrjai innentől egyre újabb effektusokat, a hangszeres játék lehetőségeinek határait, s egyszersmind a hangszer lelkéből fakadó előadást kísértették. S mert e darabokat önmaga számára komponálta, így ezek perfekt és ihletett előadása mindmáig próba elé állítja a pianisták egymást követő nemzedékeit – versengésre kelve egymással és megfelelve a virtuóz-zeneszerző által felállított mércének, amint arról a bicentenáriumi emlékév Nemzetközi Zongoraversenyén is bizonnyal meggyőződhetünk majd.

A fiatal Liszt diadalmas hangversenykörutak során tette Európa-szerte ismertté zongoraművészi tehetségét – Londontól Szentpétervárig, és persze Pest-Budáig. „Hírhedett zenésze a világnak” – szólt Vörösmarty Mihály tisztelgő versének nyitósora, s valóban: a virtuóz Liszt hírneve jószerint a nyugati civilizáció egészére kiterjedt. S habár ifjúságának éveit elhagyva, Liszt jelentősen ritkította koncertzongorista fellépéseit, ám manuális készsége, boszorkányos technikája és előadói jelenlétének nyűgöző varázsa váltig megmaradt, s az idős mesternek voltaképp teljes okkal kijárt a tréfásan hódoló megszólítás, melyet az egyik hazai élclap biggyesztett Liszt karikatúrája alá: „Fortissimus pianista, Claviator maximus.”