Liszt ma

Zongoristaként, zeneszerzőként és karmesterként aratott nemzetközi sikerei, hatalmas hírneve ellenére Liszt egész életében alázattal viseltetett mind a művészet, mind az emberek iránt. Nem csak magyarságtudatának, hanem embertársai iránti felelősségtudatának is jelét adta azzal, hogy az 1838-as pesti árvízről értesülve Bécsben jótékonysági koncerteket adott a károsultak javára, ráadásul a tervezett hat hangverseny helyett tízet. Összesen 24000 aranyforintot gyűjtött össze, s küldött el a magyaroknak, amely összeg a legnagyobb magánkézből származó adomány volt.

Beethoven művészete iránti alázatát fejezte ki egy újabb adományával: 1839-ben a bonni Beethoven Emlékbizottság javára ajánlott fel egy nagyobb összeget és talált megfelelő művészt a híres firenzei szobrász, Lorenzo Bartolini személyében egy emlékszobor felállítására Bonnban.

A Liszt művészetéről alkotott teljesebb kép érdekében Alan Walker elemzi könyvében Lisztet, az írót is. Az idézett mondatok párhuzamot vonnak az emberi és a művészi magatartás között: „Először az embernek kell naggyá nőnie, csak azután válhat belőle művész" - vallotta. Máshol pedig ezt olvashatjuk: „Nem ugyanaz-e a zseni, mint a szent papi hatalom, amely által az Isten mutatkozik meg az emberi lélek számára?" Vagyis szerinte a művésznek vátesz-szerepe van a társadalomban, csakúgy, mint a prófétáknak, jeles egyházatyáknak.

Római tartózkodása idején, 1865-ben felvette a kisebb egyházi rendeket, amelyen sokan megrökönyödtek még közvetlen környezetében is. Az ember, aki eddig „csak" a művészet papjának tartotta magát, reverendás abbé lett, hogy így élete és művészete is közelebb jusson az „igaz úthoz": „Meggyőződtem, hogy ez a tett megerősít a jó úton, erőlködés nélkül cselekedtem meg, egészen egyszerű és egyenes szándékkal. Egyébiránt ez felel meg ifjúkori előéletemnek, csakúgy, mint a fejlődésnek, melyen zenei alkotómunkám keresztülment az elmúlt négy esztendő során, s e munkát kívánom megújult lelkesedéssel tovább folytatni, mivel természetem legkevésbé fogyatékos formájának tartom" (Constantin von Hohenzollern-Hechingen hercegnek írott levelét Walker könyve idézi). Hitt abban, hogy művészete küldetés, és hogy muzsikusként közvetítő kapocs Isten és ember között.

A zene hatalmába vetett hite abban is megnyilvánult, hogy milyen hatalmas alázattal viszonyult a nagy elődökhöz, valamint mennyire tisztelte és támogatta (gyakran anyagilag is) muzsikustársait. A szorult helyzetű művészek támogatása abból a meggyőződéséből fakadt, hogy ők ugyanazt a célt szolgálják, mint saját maga, „egyazon családnak a tagjai". Kitüntetéseit is azért viselte a pódiumon, hogy emelje a művészeknek a társadalomban elfoglalt helyét, s volt, hogy az általa csodált komponisták ügyében is eljárt ilyen céllal, amikor pl. Wagner és Berlioz az ő javaslatára kapták meg a Fehér Sólyom Rendet Carl Alexander weimari nagyhercegtől. Tanítványaitól 1835 után nem kért pénzt, úgy érezte, hogy a művészetet, mint Isten ajándékát csakis ajándékként lehet továbbadni, amint tömören megfogalmazta: „a tehetség kötelez!" ("Genie oblige!")