Vatikáni koncert

Térkép

Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar
(karigazgató: Antal Mátyás)

 Vezényel: Kocsis Zoltán 

Műsor: 

Liszt-Kocsis: 
Festmarsch zu Goethe's Jubiläumsfeier
Vallée d'Obermann 
Ave Maria

Liszt Ferenc:
13. zsoltár tenor szólóra, kórusra és zenekarra
szólót énekel: Horváth István

Liszt Ferenc nem feledte még leglázadóbb pillanataiban sem, azt az erős kötődést, ami doborjáni kisgyermekkorától kezdve a katolikus hithez fűzte. „Te a művészeté vagy, nem az egyházé.” – győzködte a kamasz Lisztet apja, midőn a „művész-háziállat” szerepét megelégelő fiúban feltámadt a vágy, hogy a papi pályára lépjen. Az atyai akarat győzött ugyan, ám Liszt, túl világraszóló zongoravirtuózi sikerein és magánéletének viharain meg zeneszerzői és zenei vezéri működésének weimari kiteljesedésén, az 1860-as években ismét elhívatást érzett, hogy a vallásos hit, s egyszersmind a katolikus egyház felé forduljon. „Beléptem az egyházi rendbe – de semmi esetre sem a világ iránt táplált megvetésből vagy még kevésbé, mert ráuntam a művészetre…” – fogalmazott, miután 1865 áprilisában, Rómában felvette a kisebb egyházi rendeket, s így klerikussá lett. S valóban, a római évei során még elmélyültebbé váló Liszt nem távolodott el a világtól: változatlanul lelkesen képviselte az új zene, s így kitüntetetten a csodált Richard Wagner ügyét, valamint nevelte tanítványok egész tömegét – Budapesten, Weimarban és Rómában – a zongorajáték szenvedélyes művelésére. De mindezek mellett művészetében mind nagyobb teret nyert a szakrális zene, s még „világi” jellegű művein is megérzett a zeneszerző mély személyes hite. Lisztből ugyan nem válhatott, mint IX. Pius pápa óhajtotta, „új Palestrina”, az egyházzene megújítója, ám életműve így is hatalmas alkotásokkal gazdagította a szakrális zenét – oratóriumokkal és misékkel, orgonakompozíciókkal és olyan zongorára szerzett legendákkal (mint az Assisi Szt. Ferenc prédikál a madaraknak), amelyek a mégoly szekuláris koncerttermekben is rendre megteremtik az áhítat emelkedett hangulatát.

Liszt Ferenc Weimarban voltaképpen Goethe örökébe lépett, amikor ünnepelt világhíresség létére elvállalta a hercegség zenei ügyeinek vezetését. 1849-ben, a néhai költőfejedelem születésének 100. évfordulójára komponálta meg az Ünnepi induló Goethe születésnapjára című művét, amely hangsúlyozottan alkalmi jellegére rácáfolva, harmóniai újítások egész sorát tartalmazza. Ilyenek a mindjárt a mű kezdetén felhangzó, s a korban módfelett szokatlannak tetsző bővített hármashangzás-felbontások, de ilyenek az ünnepi indulóban meglepően ható „sötét” moll-akkordok is. A rövid triószakaszban, majd a záró kódában pedig további ritmikai meglepetések várják a hallgatót. Liszt e művét zongorán komponálta, s a zenekari hangszerelés feladatát munkatársaira, August Conradira és Joachim Raffra bízta. 8 évvel később, Goethe és Schiller nevezetes közös emlékművének fölavatására Liszt jelentősen átdolgozta és kibővítette az indulót, s ez utóbbi esetben már a hangszerelés munkáját is maga végezte el. A jelen koncerten az első változatot hallhatjuk majd, méghozzá az eredeti Liszt-kompozíció új, Kocsis Zoltán által jegyzett zenekari hangszerelésében.

A Svájcot bebarangoló, s a természeti szépségek látványát bőséges reflexiókkal kísérő francia író, Étienne Pivert de Senancourt (1770-1846) Obermann című levélregénye ihlette a Vándorévek első kötetébe illesztett Obermann völgye megkomponálását. A Liszt által – szokásához híven – sokáig csiszolt és át- meg átdolgozott mű élén egy a Child Haroldból vett Byron-idézet mellett Senancourt sorai állnak: „Mit akarok? Ki vagyok voltaképpen? Mit is kérnék a természettől? ... Minden ok láthatatlan, minden cél csalóka, minden forma változandó, minden időtartam kifullad... Érzem, hogy szilaj, szelídíthetetlen vágyakban felemésztődni születtem, valamely képzeleti világ bódító közelével kell töltekeznem, míg földre nem sújt bűnös gyönyöre.” (Lackfi János fordítása)

A darab valóságos zongorára szerzett szimfonikus költemény gyanánt került be 1855-ben a Vándorévek svájci szakaszába, s az átdolgozások eredményeként Liszt a virtuóz jelleget mindinkább a drámai expresszivitás szolgálatába állította. Kiváltképpen ezt érzékelteti a hallgatóval a basszusregiszterben megszólaló nyitódallam átforrósodása a recitativo-szakaszban, majd az az egyre élénkebb és erőteljesebb modor, amellyel a mű a megrázó erejű, katartikus végkifejlet felé halad.

A mélyen vallásos Liszt munkássága során több ízben is feldolgozta az Ave Maria szakrális témáját. Ezek sorába illeszkedik az az 1862-es zongoradarab, amely a Római harangok (Die Glocken von Rom) alcímet viseli, s amely akárcsak a koncert megelőző két száma, Kocsis Zoltán hangszerelésében hangzik majd fel. A karmester-zeneszerző az alábbi gondolatokkal bocsájtja a közönség elé hangszereléseit:

 „Alapos okunk van feltételezni, hogy Liszt kompozícióinak egy része azért maradt fenn csupán zongoramű formájában, mert talán túlságosan nagy ráfordítást igényelt volna a meghangszerelés, illetőleg a zenekari előadás kivitelezése. Nem szólva a legendás liszti zongoratechnikáról, amely a kortársak egyöntetű véleménye szerint a legteljesebb zenekar illúzióját keltette. A hangszerelő Liszt megítélésében már a kortársak véleménye sem egységes. Mai füllel hallgatva néha meglepően leegyszerűsített, néha viszont indokolatlanul bonyolult a faktúra. Naivság lenne feltételezni, hogy Liszt olyasfajta intenzitást, vagy koherenciát várt volna el a zenekaroktól, mint amilyenre ő maga volt képes saját hangszerén. Munkám során igyekeztem felhasználni mindazon hangszerelési eredményeket, amelyeket éppen Liszt munkássága nyomán gondoltak tovább és dolgoztak ki olyan szerzők, akiknek munkáiban a Liszt-hatás félreismerhetetlen. Természetesen minden erőmmel igyekeztem az anakronizmus csapdáját elkerülni, szigorúan megmaradva a tipikus Liszt-orkesztrációk hangszerösszeállításánál.”

Liszt már említett weimari korszakában, egész pontosan 1855 nyarán nyúlt a 13. zsoltárhoz, s komponálta meg azt tenorszólóra, kórusra és zenekarra. A még ugyanazon év novemberében, Berlinben bemutatott 13. zsoltár „szívem teljességéből fakadt” – írta Liszt, aki a Dávid király panaszát tolmácsoló tenor szólamról ekként fogalmazott: „magamat hagytam énekelni benne és Dávid király indulatai húsomba-vérembe áradtak szét.” A megszabadulásért esdő zsoltár kezdőmondatai: „Meddig feledkezel meg rólam, Uram, mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem?” (Zsolt. 13.2)